Egyetlen dolog tudja beárnyékolni a jövőt, az a bizonyos fekete felhő. A fekete felhő, amit a múlt fájdalma – a szülőé, aki nem volt ott, a partneré, aki összetörte a lelkét, a főnöké, aki nem vette emberszámba- vagy talán csak a saját rossz döntéseinek árnyéka.

A rossz emlékek, és a fájdalom olyan akár a futóhomok, gyorsan elnyeli az elmét. De muszáj néha ezekből meríteni, hogy bölcsen járhassunk a jövő útjain, csupán arra az egy dologra kell figyelni, hogy a visszatekingetés ne váljon egy levakarhatatlan rágógumivá a pszichológiai cipőtalpon.

Az elengedés egy hatalmas harc. Egy igazi küzdelem a status quo ellen, vagy akár egy hatalmas vonzó mágneshez is lehetne hasonlítani. Mindegy is mivel szimbolizálom, a lényeg ugyan az: az első lépést megtenni iszonyatosan nehéz, de utána felszabadító, gyerekjáték az egész.

Egyetlen egy igazán hasznos technika létezik, hogy a múlt a helyére kerüljön. Egyszerűen el kell fogadni azt, ami történt, mert minden egyes nap, amíg a tegnap történésein gondolkodik, addig nem fogadta el magában azt, hiába is hiszi.

Egyszerűen meg kell békélni a múlttal, ki kell szakadni a mi lett volna „ha” kezdetű dolgokból és egy könnyed vállrándítással, megvetéssel, vagy emelt fővel tudomásul kell venni és el kell fogadni, azt ami volt. Elfelejteni sosem szabad, mert tanulni csak a legmélyebb fájdalomból tud az ember, és a legnagyobb csalódás formálja a legkeményebb vassá lelkét. De nem szabad az emlékek rabjává válni, mert ami elmúlt azon nem lehet változtatni, az önsanyargatás nem vezet sehová, legfeljebb még több fel nem ismert, elszalasztott lehetőséghez, és az ebből fakadó csalódottsághoz.

Sose feledje a múltját, legyen az legnagyobb mestere, de ne éljen benne, és ne a tegnapból tekintsen a holnapra, tegye ezt fordítva, bölcsen és szabadon. Nyissa ki a lelkét, és tudatát, hiszen tudja jól Ön is, hogy ami történt elmúlt, és a bosszú, düh, és harag nem jó társ a hosszú úton, ám a bölcs elme, a legnehezebb helyzetben is jó döntést hoz.