Az emberek nagy része kifejezetten nem kedveli az olyanokat, akik nap, mint nap az orruk alá dörgölik, hogy bezzeg nekik futja, erre vagy arra is. De vajon ők nem tennék ugyan ezt, hogyha lenne mivel büszkélkedniük? Dehogynem.

Jelen korszakunkra jellemző az, hogy igenis a ruházat és birtokolt javak által ítélik meg az embert. Nem csoda, ha sokan kevesebbnek és jelentéktelennek érzik magukat azokhoz képest, akik méregdrága cuccok mögé rejtik valós önmagukat. Hála a szorgos marketingeseknek egy-egy márka már bizonyos asszociációkat vált ki, melyeket azonnal az azt viselő személyre vonatkoztatjuk (pl.: sportautó=gazdag, csábító). S ki ne vágyna arra, hogy őt is „piedesztálra” emeljék, csak azért mert ő rendelkezik azzal a bizonyos tárggyal, amire sokan irigykednek? Chaytor D. Mason pszichológus kiválóan megfogalmazta: „Elég, ha egy önbizalomhiányos ember belebújik egy márkás farmerbe vagy felvesz akármilyen márkás holmit, képzeletben máris kilép a jelentéktelenség homályából, és ez járhat a fejében: Én is vagyok valaki. Ha nem hiszitek, nézzétek csak meg a márkajelzést.”

De tényleg ennyire felszínessé vált volna a világ, és az emberek értékrendje? Vagy kiköszörülhetetlen csorba esett az önértékelésükön? Érdemes elgondolkozni ezeken.