Ha az ember nem érzi azt, hogy mondandója fülekre talál, több tucat próbálkozás után feladja. Ezzel csak az a probléma, hogy ez a jelenség egy negatív láncreakciót indít be, aminek a vége totális emocionális apátia.

Megfigyelhető jelenség főleg napjainkban az, hogy ha az embernek pár jó szóra, egy kis támogatásra, vagy csak egy megértő valakire lenne szüksége, egyszerűen elfordulnak tőle. Ez pedig baj.

Segítséget kérni az egyik legnagyobb pszichét próbáló lépés, mert eredendően senki nem szereti magát „gyengének” mutatni. Viszont ha elérkezik az idő, és átlépjük a komfort zónát, azt azzal a céllal tesszük, hogy végre valaki egy kicsit vegye le a terhet a vállunkról. Ám a segítségkérés általában elutasítással jár, vagy látszat figyelemmel. Sokszor a legközelebb állók sem képesek enyhíteni az ember lelki bajain, ami csak jobban frusztrálhatja a személyt. Az illető ilyenkor úgy érezheti, vele van a baj, és csak felesleges teher az amúgy is leterhelt másik fél számára, pedig ez nincs így!

Az hogy valaki nem áll rendelkezésére a másiknak, csak is kizáróan abból fakad, hogy nem akar segítséget nyújtani, nem akar a másik gondjairól hallani, egyszerűen csak ki akar maradni a negatív érzelmi hullámból. Ez pedig szimpla önzőség, hiszen fordított helyzetben elvárná, hogy neki segítsenek.

Felmerül a kérdés, miért nem akarunk túllépni a saját komfortzónákon, hogy kinyíljunk és segítsünk? Mikor váltunk ennyire önzővé, és nemtörődömmé? Az elfordulás hatalmas lelki megterhelés a másik félnek, aki önmaga páncélját félredobva segítséget kér. Az „csupasz” és sebezhető ember számára egy nemleges válasz, egy süket fül, csak még mélyebbre taszítja a gondjai tengerén. Megéri nem segíteni?