A Fülöp-szigetek bizonyos területén élők számára a cukorföldeken való munka jelenti az egyetlen megélhetést. Választási lehetőségük, és kilátásuk nincsen. Legtöbbjük idős korára is az ültetvényeken görnyedve tölti mindennapjait.

A több hektárnyi földterületeket kézzel ültetik be, és aratják le. Gépek helyett sarlóval dolgoznak, ami nagyon kemény fizikai erőfeszítést igényel. Az utóbbi a férfiak feladata, az ültetés a nőké. Mindkettő egyaránt megterhelő, hiszen állandó görnyedéssel, hajolgatással tudják csak ellátni feladataikat.

A nehéz munkáért mégis kevés fizetség jár. Naponta egy tonna betakarított cukornádért 2 eurót kapnak a férfiak. Egy-egy erősebb férfi naponta két tonna cukornádat sarlóz le, és pakol kocsira, így ők 4 eurót is megkeresnek. De mégis milyen kevés pénz ez 12 óra kőkemény fizikai munkáért? A nők helyzete sem jobb, ugyanis ők az ültetésért kevesebbet kapnak.

A kíméletlen munka ellenére az emberek mégsem hagyják ott a földeket, mert az jelenti az egyetlen bevételi forrás az elszegényedett falvakban. A cukorültetvényeken való robot 6 hónapig jelent biztos bevételt. Az emberek napi pénzt kapnak, így ha aznap nem teljesítették az elvárt minimális 1 tonnás betakarítást, vagy ültetést, akkor üres zsebbel térnek haza, ugyanis minimálbér nincs.

Ha vége a hat hónapos munkaszezonnak a legtöbben csak tengődnek és várják a toborzókat, akik a következő fél évre keresnek jelentkezőket az ültetvényekre. A delikvenseknek 85 eurót ajánlanak előre, így a megszorult, nyomorgó embereknek nincs más választásuk, mint rabigába hajtani fejüket.